Vasárnap este lefektetés közben elmondtam a gyerekeknek, hogy hétfötöl csütörtökig elutazom munkaügyben. Még vicceltünk is, hogy a török pasával fogok találkozni, mivel Isztanbulba készültem. A szokásos két kitalált mese – “fejböl “ kell mesélnunk ilyenkor – után jó éjszakát kivántam és kimentem a szobájukból. Ilyenkor néha még sir valaki valami “hasfájással” – inni kérek, hol a cumi, hol a kisautom, takarj be stb – amire haragudni szoktunk, mert sokszor csak kifogás részükröl.
Miután lementem és egy kicsit elö akartam készülni a hétre – mivel ez az utolsó hetünk a nyaralás elött – hallom , hogy valaki nagyon sir. Felmegyek es eléggé durva hangon megkérdezem “Ki sir?”. Veronika hangját hallom a sötétben “Édesapa”. “Mi a baj?” – kérdezem ingerülten. “Édesapa, látlak még holnap reggel?”
Ekkor értettem meg, hogy csak azért sirt, mert nem tudta lát-e még hétfön reggel. Én meg durván és ingerülten szóltam rá.
“Igen, mert delben megyek csak el, és én viszlek reggel az óviba” – válaszoltam most már szeliden.
“Akkor jó. Szeretlek” – mondta. “Én is szeretlek” – csatlakozott Áron.
Nagyon varom mar, hogy hazaerjek...
Utolsó kommentek